Diwali - a legnagyobb fesztivál Indiában

Október 23-26. között végre valahára megtapasztalhattam, hogy milyen több napig nem dolgozni :D Ugyanis eljött a Diwali ideje, amikor az indiaiak megőrülnek és ünnepelnek éjjel nappal. Az egész október 21-én kezdődött, amikor még kellett menni dolgozni, de aznap délután 1től este 5ig buli volt a cégnél. Előírás volt, hogy a lányok száriba menjenek, a fiúk pedig ilyen pizsamaféleségben (kurta?), aminek a nevét nem tudom biztosan. Az egészben az volt a rossz, hogy nekem nem volt szárim, ugyanis első fizetésem előtt nem akartam ilyenre költeni a pénzt. Egy nyomtatott szári nem kerül olyan sokba, de egy normális, kézzel vart szári több ezer rúpiába is fájhat. A havi fizetésemből kb. 5 szárit tudnék venni, és lehet, hogy sokat is mondtam. De szerencsére tudtak kölcsönözni nekem. Maga a szári 6 méter hosszú, azzal nem is volt probléma, hogy nem tudnak adni, hanem inkább a blúzzal volt a gond, ugyanis az nem 1 méretben van. Elég kicsi volt a blúz, amit tudtak adni, de hát valahogy rám adták, és jól összeszorongatták a melleimet :D Nagyon jó érzés volt, amikor este végre levehettem a blúzt és kaptam levegőt :D A szoknya rész is elég szűk, az viszont azért, mert nagyon szorosra kell meghúzni, hogy ne essen le a szári. Ugyanis a nagy része a szoknya részbe van belegyömöszölve. Ezért is buggyan ki a nők hasa a száriból olyan csúnyán - volt a cégnél 1 vékony lány, aki tényleg vékony, de a száriban a hasa hát nem volt olyan szép látvány :D Maga a buli nem volt rossz, bár egy idő után nagyon meguntuk a japán fiúval, hogy csak hindiül beszéltek. Biztos mi is nagyon jól éreztük volna magunkat, ha beszélnénk a hindit, mert a többiek hihetetlenül jól szórakoztak. Ment a poénkodás ezerrel, énekeltek, táncoltak....és elmesélték, hogy miről is szól igazából a Diwali. Először azt hittem, hogy a hindu újév kezdete, de aztán mondták, hogy Ram Istent száműzték 14 évre (vagy 40re) egy dzsungelbe, és miután visszatért, az emberek megünnepelték: gyertyát gyújtottak, és minden fényben úszott. Ez a szokás meg van ma is, gyertyát gyújtanak a házakban, teraszokon, az utcán... mindenhol. A házakat égősorokkal díszítik fel, mint mi otthon karácsonykor. Csak itt durvábban néznek ki :D sokkal csicsásabbak. Aztán vannak ezek a crackerek, amitől eléggé féltem :D A petárda és a tűzijáték között van, úgy dobják el, mint a petárdát, de amikor felrobban, akkor olyan, mint 1 mini tűzijáték. Rettenetes hangja van, mint 1 robbanásnak... Diwali előtt 1 héttel már kezdték robbantgatni ezeket, és nem 1x sikítottam fel a szobámban, amikor a nagy csönd közepette hirtelen robbant egy ilyen cracker. Na meg aztán van a tűzijáték. 

Október 23-ára egy találkozót beszéltünk meg levelezőtársam tesójával, Ushával, valamint 2 indonéz Couch Surfingessel. Ushával már előbb találkoztunk, elmentünk együtt megnézni az India Kapuját, valamint a Parlament területén sétálgattunk egy kicsit. Majd elmentünk enni, és váltottam pénzt is. Váltottak volna Forintot is, de elég rossz üzlet lett volna, ha én abba belemegyek. Ugyanis mivel ritka pénznemről volt szó, ezért a 4 Forint 1 rúpia helyett 8 Forintot kértek volna 1 rúpiáért. Hát mondom akkor felejtős a dolog, annyira nem vagyok rossz helyzetben, hogy ilyenbe belemenjek. 

Este 5kor pedig csatlakoztak hozzánk az indonézek, Innes és Randy. Először beültünk a Domino's-ba (ez egy pizzázó), és beszélgettünk. Majd sötétedéskor elindultunk ismét a Parlamenthez és az India Kapujához, ahol nagyon sok fényképet csináltunk. Amikor mentünk ki a Domino'sból, elég morbid dolog történt velünk. Mivel Usha nem bírta megenni a pizzáját, elhozta magával a dobozt. Ki sem léptünk az étteremből, de már rácuppant 1 koldus gyerek, és minden szó nélkül ki akarta venni a pizzás dobozt Usha kezéből. Láttam a lányon, hogy ő nem nagyon akarja odaadni a gyereknek, de látszott, hogy a gyerek azért elég agresszív. Na hát mondom elég nagy vagyok az indiaiakhoz képest, jó erőben is vagyok, megfogtam a dobozt, kirántottam a gyerek kezéből és rákiabáltam, hogy "NO" :D el is futott onnan a gyerek, nem mert velem ujjat húzni :D Nem tudom hirtelen, hogy ki volt jobban meglepődve: Usha, a gyerek vagy én... :D utána viccelődtek is velem a többiek a metrón, hogy ha valaki perverzkedni akarna velünk, lányokkal, akkor nem Randy fog megvédeni minket, hanem én :D 

Kb. este 6tól kezdődtek a durrogtatások, úgy éreztem magam, mint 1 háború kellős közepén. 1 perces csöndet nem lehetett elkapni, mert mindig durrogtattak valahol. Az utolsó metróval jöttem haza, olyan negyed 11 környékén. A nem belvárosi metróvonalon nem a föld alatt járnak a metrók, ezért akármerre néztem, mindenhol tűzijátékot láttam. Elég szép volt. Még amikor hazaértem, akkor is nem tudtam, hogy a ház melyik oldalára fussak, hogy lássam a tűzijátékot :D Elmondhatom erről a napról, hogy a 3 kihagyott augusztus 20-át bepótoltam 1 nap alatt :D Visszatérve a metróhoz... 20 percre lakom a metrótól (gyalog). Mindenki óva int, hogy este sötétedés után ne mászkáljak egyedül, inkább fizessek a riksáért vagy a biciklisért, ők baj nélkül hazahoznak. Taxival sem érdemes leállni. Na hát mondom oké, akkor este biciklissel jövök haza a metrótól. Leszállok, lemegyek, és SENKI nem volt ott. 1 árva riksást vagy biciklist nem lehetett találni a metró közelében, mindenki ünnepelt. Úgyhogy hát kénytelen voltam egyedül hazasétálni :D 2 kutya kísért, pedig rájuk sem néztem, hozzájuk sem szóltam, stb. :D aztán útközben 1 kocsis megállt mellettem, de megállás nélkül mentem tovább, mintha észre sem venném a kocsit. Még egyszer leállt mellettem, de aztán ugyanúgy mentem tovább, úgyhogy elment :D de, ha jól láttam, akkor nő is volt ott... na mindegy, a lényeg, hogy élve hazaértem :D

Másnap is bementem Delhibe, ekkor azért, mert megbeszéltem Minával, a vietnámi gyakornokkal, hogy csatlakozunk Innesékhez és elmegyünk Jaipurba velük vonattal. 2.5 órával előbb odaértünk az állomásra, hogy megvegyük a jegyeket. 150 ember várt előttünk arra, hogy jegyet vegyenek. Ezt úgy kell elképzelni, mint a banki rendszert: sorszámot húzol és vársz. Fél órát vártunk ott, és lement vagy 5 ember ezalatt. Ekkor feladtuk a várakozást, hogy hiába várunk, nem fogjuk elérni a vonatot, ami normális időben indul Delhiből. Nem voltunk túl boldogok tőle, de szerencsére találtunk egy másik időpontot az utazáshoz: november 21-23.! :) Így a szülinapomat is Jaipurban tudjuk ünnepelni, yaaay :D

3. szabadnapomon ismét Minával voltam, ekkor elmentünk a Humayun's Tombhoz. Itt szembesültem a legjobban azzal, hogy mennyire máshogy kezelik az embert, ha külföldi. A belépők: indiaiaknak 10 rúpia, külföldinek 250 rúpia. Ugyanaz a látvány mindegyik ember számára. Mina be tudta játszani, hogy indiai, ugyanis Észak-Indiában olyanok az emberek, mint a kínaiak, de indiaiak ugye. Úgyhogy Mina 10 rúpiáért jutott be, én pedig fizethettem ki a 250et :D A Taj Mahalnál Agrában amúgy ez durvább: indiaiaknak 20 rúpia, külföldieknek 750... hát nem mindegy, hogy 80 Forint vagy 3000 Forint... :D Miután végeztünk, jól fel is húztak a riksások meg a biciklis... úgy vettem észre, hogy Delhiben elég rámenősek a riksások, és nem értenek abból, ha 1x azt mondod, hogy nem. Nekik többször kell mondani azt, hogy nem :D Legalább itt Noidában nem ilyenek... Na mindegy, mondtuk nekik, hogy el akarunk jutni a metróhoz 40 rúpiáért. (100at akartak elkérni, kb. 2 km-re... jó üzlet, hahaha..) Aztán mondták, hogy hát ők elvisznek olcsóbban is, de 1 bazárnál tesznek le, ahol lehet vásárolni, stb. stb. Hát mondom engem nem érdekel, én a metróhoz akarok menni. És nem akarták megérteni, az ember már mászott bele az arcomba, és nem vette észre, hogy mindig 1 lépéssel hátrább kellett mennem, mert annyira benn jár az aurámban. Persze azért akartak a bazárhoz vinni, mert ott több embert fel tud szedni, mint annál a metrónál, ahova mentünk. De ez engem hol érdekel? Egyikőnk sem tudta, hogy hol van a metró a bazárhoz képest, úgyhogy mondtam is, hogy inkább ne vállaljuk be, mert elvisznek Isten tudja hova, aztán fizethetünk megint. Ja, meg a hapsikám kitalálta, hogy elhoz Noidába :D Nem akartam elképzelni, hogy mennyi pénzt akart volna belőlem kipengetni, ugyanis metróval is fél óra a Delhi-Noida útvonal. Aztán nagy nehezen sikerült találni 1 biciklist, aki 40 rúpiáért elvitt a metróhoz. Az elején mondta, hogy 40-40 rúpiáért elvisz minket, de mi mondtuk, hogy nem, mert 40 rúpiáért mentünk oda riksával. Aztán egyszercsak mondja a faszikám, hogy oké, elvisz minket 40 rúpiáért. Már jóval úton voltunk, és mondta, hogy 40-40 rúpiát kell, hogy adjunk neki. A metrónál is mondta, mi elkezdtünk vele kiabálni, hogy márpedig nem adunk neki 80 rúpiát, mert 40ben állapodtunk meg. Fel volt persze háborodva, merthogy 2 kilométert lebiciklizett... kezébe nyomtuk a 40 rúpiát, aztán otthagytuk. Elképzeléseim szerint (meg a kinézet szerint...) a biciklisek kevésbé iskolázottak, mint a riksások. A riksások között is van, akiken nagyon látszik az "értelmiség", na de a biciklisek... na szal igen, lehet, hogy legközelebb inkább riksával megyek, de azok legalább megtartják a szavukat. 

Utolsó szabadnapon pedig Mahatma Gandhi sírjához mentünk el Ushával, Minával és 1 marokkói gyakornokkal, Sarával. Nagyon jót szórakoztunk, és elmentünk 1 étterembe, amit Usha ajánlott a Jama Masjid közelében. Isteni finomat ettem, és nem volt tőle semmi bajom. Legközelebb is nagyon szívesen elmennék oda. Visszafele pedig elsétáltunk a metróhoz, ami számomra maga volt a rémálom :D Vasárnapi piac volt, ami sok embert is jelentett. Elég hamar elfogyott a türelmem, mindenki tapogatott mindenkit, az egyik ember úgy próbált eladni nekem egy óriási lufit, hogy megfogta a karomat, hogy figyeljek oda... hát mondom hozzám ne érjen, mert megverem :D Kicsit már sok(k) volt Delhiből, Noida szerencsére nyugisabb.

Jajj, a metrót nem is írtam :D Hát kegyetlen, amit az emberek leművelnek ott :D Igazi versengés szokott kitörni a helyekért :D Van ugye a metró első kocsija, ami a nőké, a további kocsikban vegyesen lehet lenni. Na hát én a nőkhöz szoktam menni, ha éppen nincsenek sokan és nincs időm előremenni, akkor be szoktam szállni a vegyes kocsikba is. Ott sem rossz a helyzet, csak akkor kezdődnek a perverz dolgok, ha dugig van a metró. Amint felszabadul 1 üres hely, egyből ugranak rá minimum 2en. 1x volt olyan, hogy kényelmesen álltam fel a helyemről, de kb. már löktek arrébb, hogy leülnek :D mondom ez mi a halál... a kiszállás is kész kihívás, főleg, ha sokan vannak, akik fel akarnak szállni, és sokan vannak, akik le akarnak szállni. Mert itt nem az van, hogy megvárja az ember, hogy kiszálljon a többi, és csak akkor száll be... nem, ez a 2 dolog egyszerre megy le :D 1x, amikor a vegyes kocsiban voltam a 2 indonézzel, és akartam leszállni, az volt életem egyik legrosszabb metróról való leszállásom :D Jórészt férfiak akartak felszállni, a metró dugig volt, kinn lökdösődtek, hogy fel tudjanak szállni, a leszállókat, beleértve engem is meg majdnem fellökték. Nagyon kevés választott el attól, hogy ne essek el :D

Na ennyit mára, elég késő van, ideje aludnom :)

Országok és a hülyeségeik

Holnap lesz 3 hete, hogy itt vagyok Indiában... és holnapután lesz 3 hete, hogy a cégnél dolgozok. Ezalatt a 3 hét alatt sok dolgot megtudhattam más országokról. És hát ezt most akkor ki is tárgyalnám :D Ugyanis ma kezdtem nagyon kikészülni pár nemzetiségtől. 

Az első napokban, és az első 2 héten az International Dental Show-val foglalkoztam, ami márciusban lesz Kölnben. Legtöbb kiállító európai, így főleg európaiakkal beszéltem. A napi beosztásom úgy néz ki, hogy délelőtt keletet hívom, lehetőleg Japánt, Koreát, stb. stb., délután pedig átkapcsolok Európára és azzal fejezem be a napot. Na már most kb. 1 hete kaptam egy új kiállítást, a nürnbergi Toy Fairt, ahol már nem az európaiak dominálnak, hanem... kelet. Taiwan, Hong Kong, Kína.... az 1500 kiállítóból mindössze csak 300 európai kontakt, a többi mind keleti. Az elején nem gondoltam semmit, de ma már ott tartottam, hogy kiugrok az ablakon. Egyszerűen nagyon nem tudnak angolul szerencsétlenek, és kevernek össze-vissza mindent. Kínaiakkal kezdtem a napot. A legtöbben bevezették ezt a "ha ezt akarja hívni, nyomja ezt a gombot" típusú telefont, de mindegyik csak kínaiul volt. Jobb esetben, ha vége volt a szövegnek, akkor kapcsolták az operátort, de ez tényleg csak a jobb eset volt. A sok "csingcsángcsung" egy idő után nagyon idegesítő lett, ráadásul még emberekkel sem tudtam beszélni. Ha sok nem sikeres hívásom van, akkor át szoktam menni másik országra, ugyanis lehet, hogy ünnep van, vagy vége van a munkaidőnek, stb. stb. Az meg nem néz ki jól a nap végi eredményben, hogy van X telefonhívásom, de a 70%-át fel sem vették. Kinéztem a következő országot: Thaiföld. Na igen, ők voltak azok, akik majdnem elintézték, hogy kiugorjak az ablakon. Sikeresen belefájdult a fejem is a munkába, valamint elérték, hogy fél óráig ne csináljak semmit sem. 5 percen keresztül csak sóhajtozik mindegyik a telefonban, mert nem bír elmondani 1 normális mondatot sem angolul. Végül kinyögi, hogy hát inkább küldjek e-mailt. Kérdezem, hogy "Milyen e-mail címre küldhetem a levelet?" Válasz: "Igeen, igeeen, igeeen"... jaaaj mondom adjon valaki 1 kést...

Aztán végre eljött a délután, átmentem Európára. Ma erőt vettem magamon, és felhívogattam az északi népeket. Hálátlan 1 feladat volt. Finnek, svédek... a tipikus hazaszeretők. A finnekre most már rámondom azt, hogy ha nem tetszik nekik valami, akkor fogják és lerakják a telefont :D Semmi olyan, hogy nem érdekli őt, vagy nincs ideje, hívjam vissza később... nem, lerakják :D Pár svéd cég felhívása után már úgy hívtam a következőket, hogy tudtam, hogy újabb visszautasítás vár rám. Kb. 10 svéd céget hívtam fel egymás után, és a 10. mondta azt, hogy küldjek nekik 1 e-mailt :D aztán úgy voltam vele, hogy a csúcson kell abbahagyni, így át is tértem más országra :D

Meséltem már, hogy az ausztrálok milyen bunkók? Eddig még 1 ausztrál céggel nem beszéltem, akik normálisan válaszoltak volna.... mindegyik elég lekezelő volt. Ezért őket nem is nagyon hívogatom, majd, ha kifogyott a többi keleti ország, akkor majd rátérek az ausztrálokra :D vagy, ha majd olyan morbid mazochista hangulatban leszek.

Aztán mostanában elég gyakori, hogy nem túl jó a vonal minősége (számítógépről hívom a telefonokat). A Toy Fairre figyelni kell, mert 1 évben több Toy Fair nevezetű kiállítás van, jelen esetben Nürnbergben és Hong Kongban is. Így mindig kell mondani, hogy a nürnbergire gondolunk. De hát angolul Nürnberg Nuremberg, és mindenki novembert ért a Nuremberg helyett. Volt 1 olyan cég (lehet, hogy svéd, vagy nem tudom így hirtelen...), akivel a következő párbeszédet bonyolítottam le:

"- Jó napot, miért hív, kivel szeretne beszélni?

- A Toy Fairrel foglalkozó munkatárssal.

- Melyik játékkal kapcsolatban?

- Nem játékkal kapcsolatban, hanem a Toy Fair miatt. Az egy kiállítás Nürnbergben.

- De melyik játék? *2x akkora lett a fejem...*

- Kiállítással kapcsolatban hívom, ami Nürnbergben lesz.

- Hol lesz?

- Nürnbergben. Németországban.

- Melyik városban?

- NÜRNBERG

- Jaaa.... oké, a kiállíásért felelős személy nincs az irodában, hívjon vissza minket később."

És ez így... nagyon nem. :D

Úgy érzem, hogy végre kibeszélhettem magamból a sok megrázkódtató élményt :D Hamarosan jelentkezem újabb bejegyzéssel, ugyanis a héten csütörtöktől nem kell dolgozni :) 5 napos ünnep jön Indiába, holnap kezdődik, de az igazi ünnep csütörtök-péntek-szombat napokon lesz :)  

Amikor éppen nem kell dolgozni

Hát kevés ilyen nap van, azt most megmondom :D Kicsit fárasztó a heti 6 napos munka. Nem is a 6 nappal van a gond, hanem a napi 9 óra, az, hogy reggel 9kor elmegyek itthonról és este fél 8ra érek haza. De remélhetőleg belejövök, ugyanis mostanában már nem fáradok el annyira, mint az elején. 

Első hétvégén sikeresen lebetegedtem. Tönkrement a hűtőnk, és 1 napig nem nagyon működött. Volt 1 doboz gyümölcslevem, ami benn volt a hűtőben, megkóstoltam, mielőtt megittam volna, és nem volt neki semmi baja. Ugyanígy voltam a kajával is, ami éppen benn volt. Másnap reggelre kiderült, hogy mégsem volt valami tökéletes, így az első szabadnapomat, amit nem vásárlással kellett eltöltenem, végig feküdtem és lábadoztam. Szerencsére 1 nap alatt lement rajtam a hányás-hasmenés, másnap pedig mehettem is dolgozni, ahol a következő napokban megszóltak, hogy gyümölcsöt eszek gyümölccsel. Aztán úgy döntöttem, hogy ideje nekiállnom magamra főzni, be is vásároltam minden hozzávalót az első Indiában készített kajámhoz. Csak aztán elfogyott a gázunk, úgyhogy főzni sem lehetett :D Már éppen elfogyott a gyümölcsöm is, ezért megbeszéltem Shinjivel, hogy együtt rendelünk ebédet valahonnan. Rendeltem is valami csirkehúsos valamit csípős-hagymás szószban. Elég nagy adagot kihoztak, a felét sem bírtam megenni. Este pedig vettem egy jó kis csokis gabonapelyhet tejjel és azt ettem vacsorára. Másnap reggel ismételten rámjött a rosszullét: hasmenés, és az iszonyatos hányinger. Csütörtök volt, nincs mese, dolgozni kell menni. A munkahelyen 1 órát bírtam ki, aztán haza kértem magam, hogy had betegeskedjem ki magam, mert semmi értelme nem lenne ott maradnom, hogy minden 5. percben ki kell mennem WC-re. Ráadásul telefonálni sem tudtam volna, mert azt sem tudtam magamról, hogy éppen fiú vagyok-e vagy lány. A HR-es több kérdésére is magyarul kezdtem el válaszolni, szal nagyon jól éreztem magam :D Úgyhogy 1 napot itthon feküdhettem munka helyett, amivel elértem azt, hogy szombaton be kellett mennem bepótolni a csütörtöki napomat. (minden 2. szombatomat megkapom szabadnapnak). Ez a szombat épp tegnapelőtt volt. Az irodában én voltam egyedül, Swati hazament, és a többiek sem voltak benn valamiért :D na mondom gyönyörű, én meg alig tudtam mit kezdeni magammal, ugyanis szombatokon nem nagyon lehet kit hívni. 

Aztán végre eljött a 2 óra, és jöttünk is haza Shinjivel. Megbeszéltük, hogy délután elmegyünk valamerre a közelben. Az Akshardham templom mellett döntöttünk, mert az nincs túl messze. Metróval mentünk, így megismerhettem a metrós közlekedést is, ami számomra kész káosznak tűnt, legalábbis, amíg be nem jut az ember. Kb. mindenhol ellenőrzés van, átvilágítják az embert, valamint a táskát is. A férfiaknál csak úgy áll a sor, szerencsére a nőknél nincs ilyen probléma, elég kevesen vagyunk :D A metrónál az 1. kocsi csak a nőké, utána vegyesen keveredhetnek a nők és a férfiak. Shinjivel előre is mentünk, mondta, hogy nyugodtan szálljak be a nők oldalára, és majd jelezzük egymásnak, hogy mikor kell leszállni. Aztán nem is voltak olyan sokan a metrón, ezért átmentem Shinjihez. Az itteni metró olyan, mint Pesten a 4es/2es metró, nincsenek elválasztva a kocsik egymástól, úgyhogy bármikor átmehettem a női kabinba, ha akartam. Itt csak azt nem értem, hogy ha bármilyen erőszakos dolog merülne fel, akkor hogy állja meg a pasi, hogy ne menjen át a női részbe? Mert szerintem ugyanúgy át fog menni... na mindegy, szerencsére ilyennel nem találkoztam az eddigi 2 metrózásom alatt :D 

Akshardhamnál nagyon vicces volt, amikor jöttünk ki a metróból: ki sem értünk, de már 2 riksás ott alkudozott (kb. egymással), hogy mennyiért visznek el a templomhoz. Mivel nem volt olyan messze gyalog, ezért nem vettük igénybe a szolgáltatásaikat. De kb. majdnem észre sem vették, hogy elmentünk mellettük, annyira überelni akarták egymás ajánlatát :D 

A templomnál életem egyik leglogikátlanabb dolgát tapasztaltam meg. Be akartunk menni, erre ránk szólt 1 pali, hogy nem lehet fényképezőgépet és táskát bevinni. Na még jó, hogy a fényképezőgépet azért vittem magammal, hogy lefényképezzem a templomot... na mindegy. Le kellett volna adni a cuccost, de előtte kellett kérni 1 papírt, amire rá kellett írni, hogy mit adunk le. Na már most a papíron az 1. mondat az volt, hogy nem vállalnak felelősséget, ha elveszik a holmi. Na ettől végleg kiakadtam. Még mindig sajnálom azt az embert, aki odajött hozzánk, hogy megkérdezze, hogy segíthet-e a kitöltésben. Ugyanis a táskában nem hagyhattunk fontos iratokat, valamint pénzt, ami azt jelenti, hogy a nagy táskát le kell adni, a fényképezőgépet, telefonokat le kell adni, de a pénztárcát meg az útlevelet nem. A nadrágomon természetesen egyetlen 1 zseb nem volt, de szerintem ha lett volna sem fért volna bele a pénztárcám. Ráadásul kicsit sem kockázatos a pénztárcát a zsebbe tenni 1 olyan helyen, ahol több ezer ember van 1 időben. Végül nem is mentünk be. Úgy voltam vele, hogy februárig még lesz időm, majd 1 hűvösebb napkor elég, ha csak egy kis pénzt viszek, és úgy legalább nem kell leadnom semmi cuccot. Azért kintről próbáltunk csinálni néhány képet a templommal. Aztán odajött 2 indiai csávó és megkértek, hogy had csináljanak velem képet :D Kicsit vicces volt, bár azt megfigyeltem, hogy nem csak nekik szúrtam szemet, hanem elég sokan megbámultak :D Alapból megbámulnak az utcán, amit már el is viselek, de ott a templomnál azok a bámulások kicsit durvábbak voltak :D

Na hát ez történt velem a közelmúltban :) Igyekszem ezentúl gyakrabban írni, bár munka után eléggé fáradt szoktam lenni a pötyögéshez :(

Munka ezerrel

Ahogy ígértem, ez a bejegyzésem a munkáról fog szólni, hogy mit is csinálok. 

Egy német cégnél vagyok, aminek a neve Triumfo. Kiállításon lévő standokat tervez és épít a világ minden részén, de leginkább Európában. Feladatom az, hogy hívogassam a kiállítókat és felajánljam nekik a szolgáltatásunkat, azaz, hogy mi megtervezzük a standjukat és kivitelezzük. Ezt csinálom napi 9 órában fél óra ebédszünettel, valamint hétfőtől szombatig. Viszont minden 2. szombatom szabad, valamint a nem szabad szombatokon is csak 4.5 órát kell dolgozni fél óra ebédszünettel. A szombatokat ezért szeretem is, bár érzem, hogy egy idő után minden bajom lesz a szombati munkanapokkal, ugyanis kevés helyen dolgoznak szombaton, akiket fel kellene hívni. Kb. 1 kezemen meg tudom számolni, hogy a világon kik dolgoznak szombaton, azok között pedig csak 1-2 ország van, akik mennek ezekre a kiállításokra. Ha Indiával kellene foglalkoznom, akkor egyszerűbb lenne, mert itt Indiában szombaton is szoktak dolgozni. Viszont az indiai cégekkel a munkatársaim - Rashi, Swati, Banu és Shruti foglalkoznak. 

Így hát mondom is, hogy az irodában 5-en vagyunk lányok. A cég amúgy 2 szinten működik, az 1. emeleten leginkább férfiak vannak, ott vannak a tervezők, akik megtervezik a standokat, valamint a különböző segítő osztályok, mint az IT és a könyvelés is ott működnek. Mi marketingesek/salesesek vagyunk a 2. osztályon a nagyfőnökkel. Mindenki nagyon aranyos. A gondom az, hogy rajtam kívül 1 másik külföldi van a cégnél, Shinji, a japán gyakornok, aki sajnos az 1. emeleten dolgozik a tervezőkkel. A többiek nem nagyon törik magukat, hogy angolul beszéljenek, ha ott vagyunk körülöttük, úgyhogy a nap 9 órájában mást sem hallok, csak hindi szavakat. Egyedül a nagyfőnök az, aki angolul beszél másokkal is, ha ott vagyok a közelben. A jövőben elméletileg lesz több gyakornok is. Nagyon remélem, hogy ez a közeljövőben, mégpedig novemberben vagy december elején meg fog történni, ugyanis Shinji december 2. hetében megy haza, és nagyon nem szeretném egyedül tartani a frontot a cég egyedüli gyakornokaként. A HR-es asztalán amúgy már láttam is az AIESECes önéletrajzokat, úgyhogy probléma nem lehet :D

A munka amúgy nem rossz, bár elég monoton egy idő után. Naponta kb. 70 telefonhívást kezdeményezek nagyon sok országba. Napi szinten beszélek olaszokkal, franciákkal, spanyolokkal, törökökkel, angolokkal, aztán alkalomadtán hívom a koreaiakat, hollandokat, belgákat, stb. stb., lehetne sorolni. Nagyon meglepődtem ezen, de akikkel nagyon szeretek beszélni, azok a franciák. Hihetetlenül udvariasak a telefonban, nem kezelik le az embert, kuncognak a telefonban, viccelődnek... szal tényleg jó őket hívni. Az ausztrálok viszont elég bunkók. Szerencsére nem sok kiállítót kell hívnom Ausztráliából, de akiket eddig hívtam, eléggé lekezelőek voltak, és bunkók. Akik angoltudásában kellemesen csalódtam, azok az olaszok. Nagyon kevesen küzdenek nyelvi problémákkal, pedig úgy tudtam, hogy az olaszok nem szeretnek nyelveket tanulni. A legtöbb bajom viszont a törökökkel van. Meg ahogy elnéztem, az előttem lévő gyakornok a koreaiakkal és a japánokkal volt bajban, nagyon nem beszélik az angolt... Aztán voltak olyanok, akik mondták, hogy csak németül beszélnek, ami vicces volt, mert elmondtam németül, hogy mit akarok, erre a válasz: "Elnézést, de csak németül tudok." Ezek után besokkoltam, hogy milyen németet akar tőlem hallani, amikor németül elmondtam, hogy ki vagyok, honnan vagyok, kivel akarok beszélni.... :D úgyhogy jah. Ez 1 lengyel céggel történt meg. Amin nem tudtam nem nevetni, az 1 svéd ügyfél volt. Felhívtam a céget, felveszi az asszisztens, mondom, hogy mégis kivel szeretnék beszélni, mondja, hogy kapcsolja, de tudnom kell, hogy svéd értékek szerint működik a cég. Na hát én ezt nem tudtam hova tenni, mondom oké, működjön úgy. Elmondtam a szövegemet a felelős személynek, ilyet szól, hogy mivel a svéd értékek szerint működnek, ezért nem vesznek részt kiállításon külföldön, valamint a hazai kiállításokon is svéd partnereket választanak. Ezzel el is búcsúztam és kihúztam a listából őket, amit a kiállítást szervezők küldtek a cégnek, hogy mégis kik lesznek az eseményen. 

Eddig fél sikert 4 cégnél értem el: 2 lengyelnél, 1 görögnél és 1 franciánál. Sajnos a francia cégnek kis standja van, amivel mi nem foglalkozunk, ezért innen nem jön semmi majd sajnos :( Viszont remélem, hogy a másik 3 sikerülni fog, és nem lesz semmi probléma :) leginkább a pénzzel van sajnos gond.

Aztán előző szombaton odahívott magához a főnök, hogy beszélni akar velem. Mondta, hogy nagyon szeret dolgozni magyarokkal, és komoly tervei vannak Magyarországgal kapcsolatban. Kérdezgetett a magyar gazdasági helyzettel kapcsolatban, a mobilitással kapcsolatban, stb. Mondta, hogy kellene embereket keresni Magyarországról bizonyos pozíciókra. Szerintem amúgy irodát akar nyitni Pesten, vagy valahol máshol Magyarországon. Ezen kívül hozzánk hasonló cégeket kell keresnem és partnerkapcsolatot létesítenem velük. Erre nagyon kíváncsi leszek, hogy hogy fog menni, mert per pillanat nem látom át úgy az egészet, mint ahogyan azt kellene. A legjobb, hogy mondta a főnök, hogy ha tetszik a munka, amit csinálok itt Indiában, akár otthonról is tudom folytatni februárban iskola mellett, ha szeretnék nekik dolgozni. Ennek az ajánlatnak nagyon örültem, bár még soká lesz február, hogy erről ténylegesen beszéljünk. Nagyon attól függ, hogy mit kellene csinálni és mennyiért. 

Ennyit a munkáról :)

Repülés és az érkezés

Indulás előtti napokban nagyon izgultam, nem is attól, hogy repülnöm kell, hanem azért, hogy mennyire nem képesek informálni az indiai AIESECesek. Egyszerűen nem mondtak semmit sem a szállásról, csak azt mondták, hogy majd kinn fog várni 1 sofőr és majd ő elvisz oda, ahova vinni kell. Hát cseppet sem voltam megnyugodva, és mindenáron tudni akartam, hogy hogyan kapom meg a kulcsot. Mint később kiderült, a sok nyomulás jó dolognak bizonyult, na de ezt később. 

Mint már írtam, Pestről Bécsbe, onnan Dohába, majd Delhibe repültem, mindössze 16 órát. Az egész jobban hangzott volna, ha Bécsben nem 4.5 órát kell várni. De végülis nem unatkoztam annyit, mert miután leszálltam a 45 percet repülő gépről, és beértem a terminálra, láttam, hogy az én gépemet még ki sem írták a kivetítőre, mert olyan soká fog indulni. 2 irányba lehetett menni: az A-B-C-D részre, valamint az F-G részre. Nem akartam ott lenn álldogálni, így hát felmértem, hogy mégis merre megy a legtöbb ember: az F-G felé. Hát felmentem én is, ugyanis láttam, hogy ha nem jó fele megyek, akkor lépcsőn vissza tudok menni. Felmentem, ahol láttam, hogy részenként voltak kiírva a repülők, ezért álltam 1 jó ideig az F-nél, hogy vajon onnan indul-e a repülőm. Hát természetesen nem :D A G-nél viszont szerencsére több kivetítő volt, ahol VÉGRE ki volt írva, hogy honnan is indul a gépem. Természetesen nem az F-ről és nem is a G-ről, hanem a D-ről. Beletörődtem, gondoltam, hogy akkor visszamegyek a kiinduló pontra és jó lesz minden. De csak én gondoltam így, mert ki volt írva, ahol feljöttem, hogy "nem bejárat". Szétnéztem minden felé, természetesen annak jele, hogy merre lehet menni a többi részre sehol sem volt. Végezetül odamentem 1 repülőtéri kollegához és elmondta, hogy merre találom a D-t. A D részre érve kiderült, hogy a kapuszámot nem néztem meg, ezért megint megállhattam egy csomó időre, ugyanis az ottani kivetítőn megint az összes gépet mutatták, a gépek kb. 5 percenként indultak, egy időben akár 2-3 is. 15:05 volt az utolsó gép, amit kimutatott, és 16:45kor volt a csatlakozásom. Úgyhogy valóban jó várakozás volt, de aztán végül megtudtam a kapuszámot. Odamentem, ott meg kiderült, hogy 5-6 kapuhoz volt összesen 8 db ülőhely. 1 órát kb. álltam is, és utána tudtam csak leülni. Aztán odajöttek az imádni való koreaiak, akik cseppet sem voltak imádni valóak :D Tolakodtak, lökdösődtek (1 ausztrál házaspár ült le mellém, kicsit felálltak, hogy tableten Skypeoljanak, de ott álltak a fotelük előtt, de a koreaiak szemrebbenés nélkül odatolakodtak és leültek a helyükre. Hát mondom a bőr sülne le a képemről. Aztán a beszállásnál "véletlenül" bekerültem az egyik koreai elé, na ott tört ki a felháborodás, hogy mit képzelek magamról :D 

A repülő nagyon vagányul nézett ki. Qatar Airways-szel mentem. Az ablak sötétíthető volt, viszont olyan sok film nem volt rajta, mint pl. a Deltán. Nem baj, megnéztem 1 Adam Sandleres filmet, ami eléggé tetszett. Amikor hozták a vacsorát, akkor a menüt nem a bemondón mondták be, hanem ki lehetett választani az előttünk lévő képernyőn :D És nem 2 választási lehetőséget biztosítottak, hanem 3at. Volt csirke paradicsomos szószban, marhahús hagymás szószban, meg csirke tikka masala, 1 indiai étel. Erre felcsillant a szemem, de gondoltam, hogy majd Indiában úgyis tudok enni - így a marhánál maradtam. A vicc még az volt, hogy a repülő szabályosan Pest felett ment el, úgyhogy érdemes volt Bécsbe kitérőt tennem :D (ráadásul 10 perc alatt odaértünk Pestre a 45 perc helyett :D ) Végülis a repülők méretei között voltak különbségek, na de na :D 

Dohában úgymond már elég fáradt voltam, ott csak azon voltam, hogy megtaláljam a kapumat és le tudjak ülni. Ott már lehetett látni, hogy olyan országba jövök, ahol nagyon sok a férfi és kevés a nő. Nagyon sok indiai férfi volt, volt pár turista, szerintem németek/osztrákok lehettek, és pár nő, de sokkal több gyerek. Ennek ellenére szerencsére nem volt bőgés és visítás a repülőn :D Na a Doha-Delhi repülőút már nem volt olyan jó, minden bajom volt az üléssel (habár alapjáraton kicsit hátradöntött volt), a filmválaszték még rosszabb volt a Bécs-Doha útvonalhoz képest, és a menüt sem mutatták már a képernyőn :D Viszont az egyik stewardess szerintem magyar volt, Cecíliának hívták. De aztán nem szólaltam meg magyarul. A mellettem ülő férfi elég rendes volt, elmondta a menüt (mert én nem hallottam), még az elején is beszélgettünk, hogy hogy lehet megszerelni a kis TV-jét, az út végén Delhiben pedig minden jót kívánt. 

Delhiben várt rám 1 ebolás papír leadása :D nagyon boldog voltam tőle, nem jártam egész Afrikában se, de kitöltették velem a papírt és márpedig nekem le kellett adnom annak ellenére, hogy csak a kijelölt országokból érkezőknek kellett kitölteni, és Magyarország-Ausztria-Katar nagyon nem volt benn. Na nem baj. Szerencsére a bevándorlási procedúrán hamar átestem, hiszen ide nem olyan sok külföldi jön, mint az USAba :D Felvettem a táskám, és mentem is pénzt váltani, ami nagyon vicces volt. Kérdeztem a csajt, hogy ugyan mennyit érdemes váltanom 1 hónapra, amíg megkapom a fizetésem... Dollárt akartam váltani rúpiára. Kérdem, hogy $200 elég? (a havi fizetésem kicsit több...), elkezdi a csaj, hogy "ÁÁÁáááh, az itteni megélhetéshez minimum $1000 kell"... na én majdnem képen röhögtem, hogy mit akar ez. Végül csak $200-t váltottam, amennyit alapból terveztem. Úgyhogy már itt kiderült, hogy észnél kell lenni, mert úgy húznak le, ahogy csak tudnak. Amúgy meg kell, hogy jegyezzem, hogy nem 1 lopós népség, csak úgy lopnak meg, hogy te is tudsz róla. 

Aztán irány ki a terminálról. Az AIESECesek által említett sofőrnek nyoma sem volt az egész repülőtér területén. Ráadásul, amikor kimentem az épületből, nem lehetett visszamenni, mert katonák álltak ott és nem engedtek be. Hát mondom akkor az a sok sofőr, aki benn volt az épületben, az hogy a halálba tudott bemenni. Na mindegy. Fél óra - 1 óra várakozás után nem akartam tovább tétlenül várni, és már az 1 perces bőgést is lerendeztem. Nagyon nem akartam taxival menni, de rájöttem, hogy nincs más választásom, taxival kell mennem. Szerencsére megtudtam ugye, hogy a kulcsot a cégtől kapom meg, úgyhogy elsősorban a céghez kell mennem. A munkaszerződésen meg rajt volt a cím, szal nem problémáztam, hogy hova kell menni. Az AIESECesek nagyon mondták, hogy maximum 500 rúpiát kell fizetnem, de aztán mindenki 900 rúpiáról beszélt. Próbáltam lealkudni 700ra, de nagyon nem ment. Az egyikük el is magyarázta, hogy miért, ami után azért beláttam, hogy tényleg nem fog sikerülni a lealkudás, sőt, még a 900 rúpia is alku eredménye. Végül beszálltam 1 taxiba, ahol még a taxissal is próbáltam alkudni, mire bekapcsolta a taxiórát :D na mondom én ma ebből jól nem fogok kijönni. 1 óra sétakocsikázás (mert hát a forgalom akkora volt, hogy a lépésben haladás is gyorsabb volt...) és keresgélés után (GPS ohne, talán azért sem, mert a végén még kevesebbet fog fizetni az ügyfél) megérkeztünk a céghez, ahol beszéltem a HR-essel és odaadta a kulcsot. Az egyik munkatársam a lakótársam, aki eljött velem, hogy megmutassa a lakást, majd, amikor már nem volt kérdésem, akkor visszament dolgozni. A lakás jó, jó helyen van, nyugodt a környék. 2 ágy van a szobámban, amit azonnal összetoltam, hiszen nincs szobatársam még. És külön fürdőszobám van WCvel és terasz is van (ahol - most ez vicces lesz, de így van! - szintén van 1 WC, úgyhogy a tájat nézve szabadon lehet végezni a dolgokat :D ). Az egyetlen probléma az, hogy nagyon meleg van a házban és a szobában, hiába a légkondi és a ventillátor. A légkondi kb. csak a büdöset hozza be az udvarról. Egyik éjszaka próbálkoztam az ablaknyitással, amit másnap reggel meg is bántam, mert a fürdőszobából kijövet azonnal megcsapta a büdös az orromat. Azóta már vettem ilyen füstölgőt, hogy legalább legyen valami illata a szobának és ne csak 5 percen keresztül.

Aztán írtam az AIESECeseknek, hogy hát nagyon nem jött ki elém senki, mire azt reagálták, hogy kinn volt a sofőr, de mivel késett a gépem és nem volt kiírva, hogy mennyit késik, ezért elment, de ottmaradt a tesója, aki 10kor azt mondta, hogy még mindig nem érkezett meg a gép. És elkezdett velem vitatkozni a gyerek, hogy márpedig az én gépem nem érhetett oda 8kor, mert még 10kor sem volt ott a gép :D gondoltam magamban, hogy még jó, hogy én jöttem azzal a géppel és nem ő... :D Nagyon nem vagyok megelégedve az itteni AIESECesekkel, mert csak az volt nekik a fontos, hogy jöjjön hozzájuk 1 új gyakornok, a cég meg pengesse nekik a lóvét. Nekem kellett könyörögni nekik, hogy ugyan már vegyenek be 1 csoportba, ahol más gyakornokok is vannak, mert új embereket szeretnék megismerni, hogy ne csak itthon üljek. A válasz: "Nyugi Dóra, fesztivál időszaka van, majd be leszel véve a csoportba". A válaszom erre majdnem az volt, hogy már augusztus vége óta tudják, hogy gyakornokuk leszek, lett volna idő bevenni. Na mindegy. Most már benn vagyok 1 csoportban, de ez is nagyon felhúzott. A helyi bizottságban, ahol vagyok, minimum 100 gyakornoka lehet itt egy időben, erre beraktak 1 olyan csoportba, ahol csak 10 gyakornok van, merthogy mi vagyunk az XY csapatának a gyakornokai. Úgyhogy én ezzel már nem tudok mit csinálni. Van 1 kenyai lány, szintén friss (1 hónapos) érkező, vele beszélgettem, és azt mondta, hogy mióta itt van, azóta nem rendeztek semmit sem az AIESECesek. Úgyhogy bárki, aki abban mer gondolkozni, hogy AIESECcel jön Indiába, különösképpen Delhiben, és nemzetköziségre is vágyik... NE. A munka szerencsére jó (bár 2en vagyunk gyakornokok 1 japán fiúval, aki ráadásul más osztályon dolgozik 1 emelettel lejjebb, a többiek indiaiak, akik VÉGIG hindiül beszélnek... egy kis késztetés, hogy miért dolgozzon az ember, mert amúgy unatkozna.), csak munka után, vagy hétvégén nem arra vágyok, hogy itthon üljek és bámuljam a falat, vagy egyedül elmenjek valamerre. Ehhez nem kellett volna az AIESEC segítsége, mert magamtól is tudok találni ilyen munkát, ahova egyedül odamegyek és a kollégáimon kívül nem tudok senkit sem megismerni. 

Miután ismét felhúztam magam, befejezem ezt a bejegyzést. A következő a munkáról fog szólni, és próbálom nem szapulni annyira az AIESECeseket, bár az az érzésem, hogy februárig még lesz velük bajom rendesen... bár remélem, hogy beleszokok addig abba, hogy leszarják az összes gyakornokuk fejét.

Készülődés

Miután felvettek, elkezdődtek a készülődések - vízumhoz kellett beszerezni a papírokat, majd repjegyet meg kellett vennem, amikor megtudtam, hogy mikortól fogad a cég. A szerződés szerint október 1. és március 1. között vagyok a cégnél, azonban február 14-én fogok hazarepülni. 2 hetes hiányzás után vissza kell térnem az iskolapadba, és újból el kell kezdeni (vagyis folytatni...) a tanulást. 

A repjegy megvétele nem volt a legegyszerűbb dolog, habár nagyon egyszerűnek tűnt. Először a Turkish Airlinesszal akartam jönni, a jegy Budapest és Delhi között (retúr) $600 volt. Még örültem is, hogy milyen olcsó. Aztán rájöttem, hogy nem lesz jó, mert mindenképp módosítható repjegyet kellene néznem, mert nem lehet tudni, hogy időben megkapom-e a vízumot (ugyanis csak 2 hetem volt Magyarországon), vagy nem kell-e előbb hazajönni, mint február. Néztem az Aeroflotnál is jegyeket, az airBerlinnél is, meg sok másnál. Olyan problémákba akadtam, hogy nem lehetett módosítani, vagy éppen 20 órás átszállásokat adtak meg Oroszországban, vagy olyan helyeken, ahova vízum kell, ha kilépek a reptérről. 20 órát meg természetesen nem fogok csövezni egyik reptéren sem. Végül a Qatar Airways jegyét vettem meg, először félrenéztem az átszállást: Dohában kellett volna várakozni 21 órát, de mint kiderült, 1el lejjebbi sort néztem. Így végezetül nem kellett sokat várnom az átszállásra, viszont 2x is váltanom kellett repülőt. Szeptember 29-ére vettem jegyet a nagy útra Budapestről bécsi és dohai átszállással, valamint február 14-re, de ekkor csak dohai átszállásom lesz. Hogy ne legyen problémamentes az az utazás sem, hajnali fél 5kor indul a repülő Delhiből :D

Amerikából hazatérve pedig másnap elmentünk a fodrászhoz, hogy befestessük a hajamat, aztán mentem is a nagykövetségre Pestre. A vízumért 44 500 Forintot kértek el, és szeptember 25-re kész is volt. Kicsit bennem volt a félelem, hogy mi lesz, ha valami ok  miatt nem csinálják meg a vízumomat 25-ére, mert legközelebb csak 29-én lehetett volna bemenni, amikor eleve már indulnom kellett volna. De szerencsére semmi probléma nem merült fel, és megkaptam a vízumot :) 

Az utolsó napokra pedig a ruházkodások maradtak, valamint a bőröndvétel, ugyanis Miamiban sikeresen tönkrement a bőröndöm kereke, és nem szívesen jöttem volna ki nem guruló kerékkel.

Kezdetek

Az egész 2013. novemberében kezdődött, amikor világossá vált, hogy az Erasmus utáni félévet nem tudom elkezdeni, hiszen néhány tanár nem ment bele abba, hogy Erasmus alatt felvegyem a tárgyaikat. Aztán a drága bolognai rendszernek köszönhetően a tavaszi féléves tárgyak nem indulnak el szeptemberben, úgyhogy jómagam sem fogok tudni szeptemberben visszamenni a suliba. Sokat gondolkoztam, hogy mit csináljak, abban biztos voltam, hogy fél évet nem akartam otthon ülni és nézni a falakat. Dolgozni "akartam", ugyanakkor olyan munkát akartam csinálni, ami a tanulmányaimmal kapcsolatos, és nem a TESCOban akartam robotolni 8 órákat. Persze élveztem volna azt is, ha 1 jó közösségbe csöppentem volna, de amíg sorra kapom azokat a válaszokat a cégektől, hogy nincs gyakorlatom, nem vesznek fel, addig nem engedhetem meg magamnak a TESCOt. 

Már régóta AIESEC gyakorlatra akartam menni, és AIESECesként nagyon sokszor nézegettem a gyakorlati helyeket. Ezért úgy döntöttem, hogy miért ne mehetnék el? És végül jelentkeztem. Megvolt az interjú a magyar AIESECcel, ami szerintem elég gyérül sikerült, de mégis engedték, hogy bekerüljek a rendszerbe. 

Az elején sajnos hiába kerestem a munkákat, egyszerűen senki sem akart még gyakornokot novemberben 2014. szeptemberi kezdéssel. Akkor indult be a keresés, amikor már kinn voltam Finnországban, főleg április körül. Miután egy indiai AIESEC helyi bizottsággal interjúztam még ebben a hónapban, kiderült, hogy felvettek volna gyakornoknak. Elég fura volt, ugyanis a céggel nem volt interjúm, a gratulációt pedig Facebookon keresztül írták meg. Végül úgy döntöttem, hogy nem fogadom el a munkát, mert gyanakodtam rá egy kicsit. A "szezon" mégis az USAban volt júniusban. Hetente többször kellett felkelnem ahhoz, hogy interjúzzak cégekkel, AIESECesekkel, augusztusra meg már belefáradtam abba, hogy csak keresgélek, interjúzgatok, de senki sem vesz fel. Azt is megbántam, hogy nem fogadtam el azt az indiai munkát, amit megkaptam volna. Több, mint 70 jelentkezést adtam le Kanadába, Svédországba, Törökországba, Egyiptomba, Sri Lankába, Litvániába, USAba, Japánba, Kínába, Vietnámba, Mexikóba, Egyesült Arab Emírségekbe, Lengyelországba, Malajziába, Romániába, Tajvanba, Tunéziába... és Indiába. Miután egy indiai AIESEC helyi bizottsággal interjúztam, kiderült, hogy felvettek volna gyakornoknak. Elég fura volt, ugyanis a céggel nem volt interjúm, a gratulációt pedig Facebookon keresztül írták meg. Végül úgy döntöttem, hogy nem fogadom el a munkát, mert gyanakodtam rá egy kicsit. 

Végül augusztus elején volt egy interjúm a Triumfo International HR-esével, aki nagyon aranyos volt. Az interjú jól sikerült, azonban nem számítottam túl sokra, ugyanis a cég 1 évre keresett gyakornokot, az pedig világos volt, hogy 4.5 hónapnál tovább nem tudok maradni. Mondtam a HR-esnek, hogy számomra nem jelent akadályt a sok telefonálás, tűröm a monoton munkákat, úgyhogy nem lesz probléma. Augusztus 16-án, tábor utolsó napján jött az üzenet Facebookon, hogy felvettek a céghez. Nagyon örültem neki, ebben az esetben nem volt azzal problémám, hogy Facebookon írták meg az AIESECesek, ugyanis az interjút a céggel csináltam. Utólag aztán kicsit gyanakodtam a dologra, de hát gondoltam, hogy csak nem lesz ebből probléma. El is újságoltam mindenkinek, a kollégáim a konyhán nagyon örültek a hírnek, főleg Sue és Kim, és mondták, hogy mindenképp írjak nekik e-mailt és küldjem nekik a képeket. Nem mindenki örült a hírnek annyira, mint ők, főleg az otthoniak: a szülők és rokonok. Meg merem kockáztatni, hogy páran már akkor eltemettek gondolatban :D